Advent 2. vasárnapja
Evangélium Szent Márk könyvéből
(Márk 1, 1-8)
Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint meg van írva Izajás prófétánál:
»Íme, elküldöm küldöttemet színed előtt, aki elkészíti utadat; a pusztában kiáltónak szava:
“Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit”«, János megjelent a pusztában:
keresztelt és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kiment hozzá Júdea egész
vidéke és a jeruzsálemiek mindnyájan. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután
megvallották bűneiket. János öltözete teveszőrből volt, és bőröv a csípője körül, sáskákat és
vadmézet evett. Így prédikált: »Utánam jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó
leborulva megoldani a saruja szíját. Én vízzel kereszteltelek titeket, ő pedig Szentlélekkel fog
benneteket megkeresztelni.«
A Jézus-eseményt megörökítő négy könyv közül időrendileg Márk evangéliumát
tartjuk az elsőnek, a műfajteremtőnek. A szent író művének megírásával új műfajt hozott
létre, amelynek megnevezése is az általa összeállított beszámoló első szavainak egyikéből
született, Isten Fia evangéliumának kezdete: evangélium.
Ezt a kifejezést a Márk-korabeli közélet a császári híradásokkal kapcsolatban
használta. Evangélium volt a császár születésnapja, trónralépése, gyógyulása, érkezésének
híre. Az alattvalók az evangéliumi híradás által részesedtek, vettek részt, az életüket fenntartó
birodalom és az őket kormányzó császár örömében.
A Teremtő, Jézus Krisztus személyében egy konkrét időben ellátogatott országába,
közölte uralmát és jóságát. Vagyis az Isten Fia evangéliuma meghatározás egyszerre jelöli
ennek a kinyilatkoztatásnak történetiségét, Jézus életét, jelenti az üzenet tartalmát, valamint,
hogy a Fiú személye az Isten örömhíre az ember számára.
Ennek nyomán, amikor az (ős)egyházban vasárnapról-vasárnapra felhangzott, és ma is
meghirdetésre kerül Jézus életének egy-egy eseménye, vagy egyénileg olvassuk az
evangéliumokat, nem csupán emlékezünk – miként egy társadalmi ünnepen –, hanem részesei
leszünk Isten örömének, az élő Krisztussal találkozunk.
Így tekintek-e az igehirdetésre? Miként olvasom, egyáltalán olvasom-e a Szentírást?
Keresem-e a sorok között Isten örömét, Krisztust, és belőle részesedve, vele találkozva én
magam is krisztusivá, Isten örömévé alakulok át?
Isten örömévé lenni annyit tesz, mint szegénnyé válni. Ezt mutatja be számunkra az
Előhírnök, a Keresztelő képe.
Isten paradicsomként teremtette meg ezt a földet, de az a bűn következtében
pusztasággá lett, kihalt területté. Azóta az ember azon fáradozik, hogy önmaga teremtse meg
a földi paradicsomot, amelyet saját maga gazdagságával népesít be, amely nyomaiban tükrözi
ugyan Isten gazdagságát, de egyben saját halálra szántságának takarója is. A keresztelő
kivonul ebből a „paradicsomi világból” és a szegények ruháját viselve, étkével táplálkozva
vállalja, hogy Isten örömének hírnöke lesz, Istené, aki nem a templom gazdagságába érkezik
– ahová jogosan visszavárhatnák –, hanem a szegények körébe: értetek szegénnyé lett, bár
gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek (2 Kor 8,9). János kivonulása
megszólítja Jeruzsálem egész népét, aki a Jordán mellé, mintegy új pusztába vezeti őket, hogy
elékészítse szívüket Isten igazi ígéretének, Krisztusnak befogadására.
De ezt láthatjuk az advent másik nagy egyénisége, Szűz Mária példáján is.
Szegénységben élt: vállalta, hogy napjai az angyali üdvözlet után radikálisan új irányt
vesznek, még dédelgetett terveit is engedte kicsúszni kezei közül, és így lett Isten
paradicsomos kertje és gazdagsága, amelyben lakást vehetett az Egyszülött Fiú.
Ha az üzenet első részesei szegénységben és kivonultságban éltek, akkor ennek
igaznak kell lennie, Krisztus valamennyi hírnökére, minden keresztényre.
Van-e az életemnek valamilyen olyan eseménye, területe, amely elválaszt a világtól,
aminek paradicsomi voltáról lemondva, Krisztusért vállalom a pusztaság kietlenségét? Amit
más megtehet, de én nem – mert Krisztushoz tartozom? Keresztény közösségeinkben, ahol
gyakran beszélünk arról, miként találják meg mások a maguk paradicsomát a kényelem, a
pénz, a testiség világában, virágzik-e az áldozatvállalás, az adakozás, a házastársi hűség vagy
a szüzesség erénye? Azokat az élethelyzeteket, amelyeket mások károsodásként élnek meg, és
nyűgként cipelnek, mi tudjuk-e úgy viselni – a maguk borzalmai és nyűgössége közepette –,
mint előkészítő terepet Krisztus fogadására?
Mert ez az igazi jele annak, hogy részem van Isten örömében, az Ő gazdagságában,
hogy lenyűgözött Isten szeretete.